Nórianyu nem születik csak úgy a Földre, a Nórianyu nevet nem osztogatják csak úgy. Kell hozzá egy koraszülött Nóri, egy hosszabb távú kórházi tartózkodás, és egy anyu. Nálunk minden adott volt.

Nórianyu

Nórianyu. Így sem szólítottak még. Nem voltam erre felkészülve, ahogyan Nórira sem, az anyaságra sem, a hosszabb kórházi létre pedig végképp nem. Csak ültem és néztem ezt az idegen világot. Inkubátorok, pittyegő gépek, csövek, fertőtlenítő szag és nagyon meleg. Ott a sarokban pedig a Lányom. Milyen nyugis kis helyet kapott. Alig vártam, hogy magamhoz ölelhessem. Még nem találkoztunk. Úgy igazán még nem. Egy pillanatra láttam csak a pici arcát azon az éjszakán, amikor megszületett.

De most végre megfoghattam egy kicsit! Nórianyu, mutatom, így fogja, ide tegye, vigyázzon a csövekre! Nem tudtam figyelni az utasításokra, hálás köszönet, hogy eligazgattak az ismeretlen közegben. Igaz, mostanában babát sem fogtam a karomban, ilyen picit meg végképp nem.

Nóri

Végre megismerkedtünk a lányommal. Csak néztem, milyen csodaszép! Pici volt a keze, a lába, mindene. Ott szuszogott a mellkasomon. Elkezdtem beszélni hozzá. Bocsánatot kértem, amiért nem maradhatott tovább a pocakomban, és megígértem, hogy itt kinn minden rendben lesz. Szerintem ő is megígérte, hogy minden erejével rajta lesz a lehető leggyorsabb növekedésen, csak végre hazamehessünk. Ez volt az első szövetségünk.

Teltek a napok, végre összeraktam a kirakó darabjait, meg magamat, mi történt velünk, mi van a lányommal, hogyan tovább. A miértre nincs válasz. Csak annyi, hogy minden rendben van, kicsi még a baba, de szépen meg fog nőni. Akkor és ott elég volt ez is. Tulajdonképpen ez volt a legtöbb, amit kaphattunk.

Koraszülött mindennapok

Kialakult a napi rutinunk a koraszülött osztályon. 3 óránként mentem etetni Nórit. Ahhoz képest, hogy nem értettem nagyon a másfél kilós csöppségekhez, gyorsan beletanultam mindenbe. Természetesen a legtöbb időt Nóri etetésével és szeretgetésével töltöttem. Meg néha sírtam. Igyekeztem a legkevesebbet, de voltak pillanatok, amikor úúúgy szerettem volna nemittlenni, neminkubátort, nempittyegőgépeket, nemcsöveket, nemfertőtlenítőt és nemmeleget. Sokat beszéltem hozzá, mindig elmeséltem, hogy mi történt az előző találkozásunk óta: mikor ér ide apa, ki jön még ma megnézni őt, és hogy apa miket vásárolt már neki. Vagy kitől kapott ajándékot, kedves sorokat. És hogy milyen jó lesz majd otthon. Addigra véget ér a tél, és kellemes tavaszi napsütés fogja az arcocskáját simogatni, amikor a kertünkben üldögélünk.

Meghitt perceinket sokszor egy-egy kedves mondat szakította félbe: Nórianyu! Nemsokára jönnie kell újra és még el sem ment! Nórianyu! El fogja kapatni! Már mióta dajkálja! Igazuk volt. Sokszor 1-2 órát töltöttem ott az inkubátor mellett a székben, karomban az én kicsikémmel. Közben néztem a lázlapját, azon vezettek minden fontos adatot. A súlygörbéje végre határozottan elindult felfelé. Már csak a bűvös 2 kilót kell elérni, és végre elindulhatunk közös életünk felé.

Egy csodás, napsütéses tavaszi napon érkeztünk haza.

Hárman.

Kerek lett a világ.